Bármilyen eredetű is legyen a színt adó anyag - ásványi, növényi, állati vagy napjainkban már többnyire mesterségesen előállított anyag - önmagában nem alkalmas a festésre, mivel kötőanyag is kell hozzá. A kötőanyag elsősorban nem arra szolgál, hogy a festéket az alaphoz rögzítse, hanem arra, hogy benne a színes részecskéket egyenletesen eloszlassák, idegen szóval diszpergálják.
A különböző festészeti technikák esetében ennek a keveréknek ezenkívül a hígítószerben (ez például víz az akvarell esetében) is nagyon finoman kell diszpergálódnia, de anélkül, hogy azzal valódi oldatot képezne, mint például a konyhasó vagy a cukor a vízben. Ezeknél az úgynevezett valódi oldatoknál ugyanis annyira finoman oszlik szét az anyag, hogy
a színes alkotórész egyes részecskéi (például a réz-szulfát a vizes oldatában) igen kicsi méretűek. (A réz-szulfát esetében egy-egy részecske.) Ilyen oldattal viszont nem lehet összefüggő színes felületet képezni. Példánknál maradva a réz-szulfát vizes oldatával nem lehet - az oldat kék színének megfelelő - élénk kék foltot papírra, vagy bármilyen más alapra festeni. A színt adó anyag részecskéinek jóval nagyobb méretűnek kell lennie, hogy szemünkkel érzékelhessük, ezért igaz az a kicsit furcsa megállapítás, hogy a festékanyagnak nem szabad sem a kötőanyagban, sem a hígítószerben jól oldódnia.Amennyiben a színes anyag már a kötőanyaggal is úgy keveredik, hogy kicsi részecskéi valamivel nagyobbakká tömörülnek, és ez a méret hígítószerben is ilyen marad, akkor festésnél - a hígítószer elpárolgása, beszívódása, illetve beszáradása után - a papírt, alapozott vásznat vagy éppen fát, színes réteg fogja bevonni. Ilyen szép színhatásokat lehet elérni a közismert vízfestékekkel (ezek az akvarellek), az olajfestésnél pedig az úgynevezett lazúrfestékekkel.
Az ásványi eredetű festékek többségénél a színt adó anyag már a természetben az úgynevezett hordozóanyaggal egyenletesen elkeveredve fordul elő. Ilyenek a különböző okkersárgák, amelyeknél a vas-oxid a színt adó anyag és a kovasav tartalmú agyagföld pedig a hordozó.
Nem ilyen kedvező a helyzet a növényi és állati eredetű színanyagoknál. Ezeket különböző termésekből, gyökerekből vonnak ki, amelyek önmagukban nem alkalmasok festésre. Első lépésként egy rosszul oldódó hordozóanyaghoz kell ezeket kapcsolni, hogy ne alkossanak valódi oldatot, hanem megfelelő méretű részecskéket képezzenek. Már az ókorban is krétát, vagy márványlisztet használtak erre a célra. Egyes színanyagokat pedig kémiai úton, lúg, vagy timsó segítségével alakítottak át rosszul oldódó csapadékká.
A freskófestésnél a kalcium-hidroxid oldat - a mésztej és mészvíz - a kötőanyag és a hígító festőszer egyben.
Már nagyon régen és napjainkban is használt kötőanyag a tojás és a lenolaj. A tojásfehérje és sárgája összekeverve a temperafestés egyik legjobb természetes kötőanyaga.
A receptek sokáig az egyes mesterek műhelytitkai voltak, és nemcsak az összetételt tartalmazták, hanem azt is, hogy milyen arányban és hogyan kell a kötőanyagot a színt adó anyaggal elkeverni. Számos festő még ma is saját maga keveri színeit.